Először az utolsó két várandósságom között kezdtem Pilates-ezni. Olyan mozgásformát kerestem, ami erősít, megmozgat, de nem viszi az egekbe a pulzusomat. A mozgásforma meglett, az oktató nem volt ideális (bénának és reménytelen esetnek éreztem magam még akkor is, ha éppen dicsért), így boldogan hagytam ott, amikor ismét Pilates-makes-you-happy.jpggyereket vártam. Néhány évvel később viszont a sok gyerek "mellékhatása" lett az állandósult hát- és derékfájás, valamint már problémák is, amik arra utaltak, hogy ideje lenne nem csak a lépcsőn fel-le, vagy a játszótéren és az élelmiszerüzletekben ide-oda rohangálni. Ekkor találtam rá "véletlenül" (amik persze nincsenek) Enikő pilates-blogjára. Nem kellett azonnal lépnem, mert éppen nem indult alapozó kurzus, de onnantól egyre ért bennem az elhatározás. Végre elkezdhettem, hozzám hasonló kezdőkkel, az alapoknál, és az első órán már sikerélményem volt. 
Élveztem, hogy ha nehezen is, ha nem is azonnal, de egyre inkább meg tudom csinálni, és ami az elején reménytelennek tűnt, fél évvel később nevetve ment. A hátfájásom úgy egy hónap után teljesen megszűnt. Szeretem, hogy az órákon nem, vagy alig izzadok, mégis el tudok menni a határaimig, és hétről hétre többet bírok. Újra vannak hasizmaim, erősnek és fizikailag kitartónak érzem magam és a nők gyakran jegyzik meg, hogy az öt gyerek ellenére milyen csinos vagyok. Bár ez egy nevetséges bók, mert mintha törvényszerű lenne elbálnásodni, de azért szerintem mindez 44 évesen nem rossz eredmény.