milyen is az, amikor az ember elhatározza, hogy edző lesz belőle. Vagy inkább azt, hogy velem hogy volt.

Először jönnek a gondolatok, hogy jajj, biztos ezt akarom-e, biztos jó lesz-e. Aztán jön a boldogság, hogy igen, tényleg ezt akarom. Megtörténik a jelentkezés a suliba. És ezután jön, hogy már a nem közvetlen barátok és családtagok is értesülnek arról, hogy hova megyek (mert az oktatás általában hétvégén van, úgyhogy egy csomó meghívásra azt kell mondani, hogy "suliban leszek" és ilyenkor mindenki visszakérdez, hogy mit tanulok). Először jön a félsz, hogy elmondjam-e, de végül nem kertelek, felvállalom. És mindig van egy pár másodperc, amit óráknak érzek, amíg kiderül, hogy milyen az infó fogadtatása. Majd jön a meglepődés, hogy többnyire pozitív. És innentől kezdve felgyorsulnak az események, hirtelen olyanokkal is beszélgetek, akikkel korábban csak a hellosziaszevaszig jutottam, mert kérdeznek. Először csak az alap edzői suli volt, akkor jöttek a kérdések, hogy hogyan fogyjanak le, illetve jöttek a félig vicces félig komoly felajánlkozások is, hogy szívesen lesznek kísérleti alanyok, hogy megeddzem és lefogyasszam őket. Később a gerinctréninges képzés után már az is kiderült számomra, hogy a hivatalos statisztikák kicsit optimisták és valójában sokkal több a gerincproblémás ember, mint gondolnánk. Szóval jöttek az emberek és kérdeztek. És még mindig kérdeznek :)

Úgyhogy arra jutottam, hogyha már az emberek kérdeznek és felkeresnek suttyomban, akkor hivatalosan is kiírom ezt a lehetőséget, hogy ilyet is lehet nálam. Éppen azon dolgozom, hogy elérhető legyen az eddig ismeretlen ismerősök számára is az, ami eddig csak úgy volt lehetséges, ha félrehívtak egy buliban. Igen, vannak bulik, ahol mindenféle illegális dolgok miatt hívják félre az embert, engem olyan titkos tervek miatt, minthogy bevallják, egyedül nem megy a fogyás/hízás/erősödés, segítsek nekik. És én segítek. Mert egy szuperhős vagyok. 

Akik süldőmacska koromtól fogva régóta ismernek, tudják, hogy azon túl is, hogy a suliban tanultunk az edzéselméletről, az étkezésről, a fogyás-hízás mikéntjeiről, egyéb módon is érintve vagyok a témában. Például azért, mert tinilányként egy kicsit gömbölyű lány voltam, amit nem élveztem annyira. Jó, nem voltam extrém módon túlsúlyos, de tiniként igenis zavart az a 15 kiló, ami az elképzeléseimhez képest pluszban rajtam volt. Úgyhogy le kellett fogynom. Aztán később egy gyógyszer mellékhatásaként újra kigömbölyödtem, amit még annyira sem élveztem, mert tudtam, hogy nem lesz gyerekjáték leadni a kilókat. Éppen ezért, még évekkel azelőtt hogy az edzős suliba belekezdtem volna, jól utánajártam a diétázásnak (ó, már akkor is ignoráns voltam a fancy női magazinok sztárdiétáival szemben, akkor csak simán idegesítőnek találtam az 1 hét -6 kiló témájú cikkeket, most pedig már tudom, hogy miért is hülyeség mind, úgy ahogy van), edzéseknek, kérdeztem és olvastam, kerestem, kutattam. 

Tisztában vagyok vele, hogy a testsúly normalizálása nem mindig olyan könnyű, mint amilyennek sokszor feltüntetik, hogy az emberek mennyire intoleránsak tudnak lenni a ducikkal szemben és hányszor kapnak kritikát, hogy minek diétáznak, amikor úgyis ducik (ezzel persze tökéletesen ellentmond, hogy a soványaknak meg azt mondják, hogy nem kell odafigyelni a kajálásukra és az edzésre, mert úgyis soványak), hogy túl gyakran mondanak az emberek bántó beszólásokat, amitől az egyszeri embernek nemhogy az egészséges életmódtól, de úgy általánosságban véve az élettől elmegy a kedve.

Tudom, hogy nem könnyű. Tudom, hogy nem mindig könnyű egy diéta mellett kitartani. Tudom, hogy nem mindig könnyű elmenni az edzésre, mert túl korán van vagy túl késő, túl hideg van vagy túl meleg, túl sok a munka vagy túlságosan hív az ágy. Tudom, hogy egyetlen egy elhatározásra 35747356 kifogás jön könnyedén. Tudom, hogy sokszor a környezet nem éppen támogató és masszívan hátráltatja az embert, sőt, van, hogy csak megmosolyogják a célokat. Persze sokszor csak azért, mert a lelkük mélyén ők is tudják, hogy nekik is változni kellene, de visszarántani mindig könnyebb a másikat, mint előre lépni. Tudom, hogy fejben sokszor nagyon nehéz végigcsinálni az egészet. De azt is tudom, hogy ezekbe a dolgokba nem szabad beletörődni. Ha egyedül nem megy, segítséget kell kérni. Ha kell, edzőtől, ha kell táplálkozási tanácsadótól, ha kell, akkor pszichológustól. Vagy együtt mindegyiktől. Attól függően, hogy kinek melyikre van szüksége.

Van, akinek kell valaki, aki segít az edzéseket betartani. Van, akinek diétára vonatkozó tanácsok kellenek, másnak csak az kell, hogy valaki meghallgassa és átérezze, hogy milyen küzdelmei vannak. 

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azt mondhatom, ezek közül több dologban is tudok segíteni. És azt is nyíltan vállalom, ha nem tudok segíteni, ha a probléma forrása túlmutat azon, hogy ki mennyit és mit eszik, illetve mozog, ilyen esetekben pedig nem jelent problémát, hogy nemet mondjak és inkább továbbküldjek valakit gyógytornászhoz, mindenféle betegséggel tisztában lévő dietetikushoz vagy pszichológushoz. Mert el kell ismerni, hogy vannak helyzetek, amikor az egyszeri edző, bármennyire is szorgalmasan végez mindenféle kutatómunkát, jár továbbképzésekre és kiolvas mindenféle okos könyvet, kevés az adott probléma megoldásához.

De minden egyébre ott a Master Card. Vagy én. Stay tuned.