Néha mindig az és tulajdonképpen teljesen ellentmondásos érzéseket hoz elő. Mert tanulni jó, többet tudni jó, igazán jó érzés, amikor a vendégek olyat kérdeznek, amire tudom a választ. 

Közben pedig rémisztő, amikor az ember arról tanul, hogy mi minden történhet, mennyi betegség van, ami gondot okozhat. Az első ilyen élményem az volt, amikor anatómiát tanultunk az alap edzőképzésen. Elmagyarázták, hogy mit mi tart össze és azt is, hogy hol van nagyon kevés összetartó csont vagy ízület. Itt jött a nagy rémület, hogy jajj, meg sem szabad mozdulni, mert akkor szétesünk. Aztán jött a következő anatómia előadás, ahol az izmokat vettük, jöhetett a megnyugvás, hogy na, mégiscsak van, ami összetart minket, sőt, megvannak a gyakorlatok, amik ezt a nagy "összetartást" növelik. Megnyugodtunk, örültünk.

Ezután elmentem a gerinctréneri (no meg a dinamikusjóga-oktatóira is, de az egyidőben volt) továbbképzésre. Ott jött ám a döbbenet, hogy mennyi gerincprobléma van, amiről én nem is tudtam (pedig a környezetem azért nem fukarkodik gerincproblémákban), ami előfordulhat, de jött a megkönnyebbülés is, hogy mennyi mindent megúsztam amiatt, mert az anyukám okosan bánt a rendelkezésére álló információkkal és jól fektetett, jókor ültetett és hagyott kibontakozni abban, mikor kezdek el járni. Megrémített a tudat, hogy hány és hány dolog félrecsúszhat csak amiatt, hogy nem jól ülünk, állunk, gyalogolunk, cipekedünk, közben pedig boldog voltam, hogy én már tudom, hogyan lehet elkerülni a "végső összeomlást". Megint megnyugodtam kicsit és örültem. Nem sokkal később voltam a gerincterápia jógával hétvégén, ahol az oktató olyan megnyugtatóan mondta, hogy a mozgás milyen nagy csodákra képes (és tényleg!), hogy már magabiztosan nyugodt lettem :)

Telt, múlt az idő, nőtt a vágy bennem, hogy Pilates oktató legyek, el is kezdtem a tanfolyamot, ahol a "hipochonder napon" sikerült megint jól rám hozni a frászt. Nem csak a lehetséges gerincproblémákat és azok kezelését vettük végig (már felvérteztem magam ezekkel szemben, hogy nincsgondnincsgond, vanrágyógymódvanrágyógymód, zenbenvagyokzenbenvagyok), hanem egyéb betegségeket is, talpunktól a fejünk tetejéig, úgyhogy megint rémüldözhettem és kezdhettem produkálni azok tüneteit - mondom én, hogy "hipochonder nap" volt, mert a valóságban csekély esélyét látom, hogy a padban ülve egyik percről a másikra kifejlesszek egy bokarándulást, Bechterew-kórt vagy éppen terhességet (tudom, hogy az nem betegség, de annak a tüneteit is kezdtem produkálni, amikor beszéltünk róla. Ha kell, a harmadik trimeszer tüneteit is produkálom, jó? :D).  Úgyhogy pánik a köbön megint, de intellektuális buksisimi keretében megnyugodhattunk, hogy sok betegség mellett lehet és kell is mozogni és jobb is lesz tőle. Újabb örömködés, helyreállt a világ rendje, megnyugodhattunk.

Ugyan gerinctréningen, és leginkább a Pilatesen tanultunk a kismamák megtornáztatásáról, de egyre gyakrabban előfordultak kismamák az óráimon (és igen, abban a korban vagyok, hogy a barátaim körében is egyre több a kismama és egyre bátrabban kérdeznek is tőlem), hogy idejét láttam egy kismamatorna témájú továbbképzésnek. Na, itt jött el az az idő, amikor arra gondoltam, hogy _tényleg_ nem lesz gyerekem addig, amíg valahogy ki nem találják az okosok, hogyan lehet ikrával szaporodni. Hirtelen valahogy úgy éreztem, háromgyermekes barátnőm erősen füllentett, amikor azt mondta, hogy szerinte jó dolog terhesnek lenni és a szülés sem vészes. Na persze :P De semmi gond, semmi gond, ezen a továbbképzésen is okosabbak lettünk, megtanultuk, mikor kell nemet mondani és mikor (és hogyan) kell bátran tornáztatni a kismamákat. Kicsit megnyugodtunk. 

Ezután pedig jött egy olyan továbbképzés, ami nem olyan régen ért véget, épp tegnap volt a vizsga (jelentem, sikeresen levizsgáztam és most határozottan boldog vagyok ettől a ténytől :D). Aviva-oktató lettem. Ez a torna mindenféle nőgyógyászati probléma kezelésében segíthet, elmulaszthat bizonyos betegségeket (mióma, ciszta, hormonproblémák), segíthet a meddőség kezelésében, és például inkontinencia ellen is hatásos. Na, azt hiszem, ez volt a csúcs abban, hogy mennyire lehet megijeszteni szegény tanulókat. Hol máshol tanulna az ember, mint bkv-n, nekiesek annak a huszonpár oldalnyi szövegnek, ami az inkontinenciáról szól, a busz meg csak rázkódik és zötykölődik, én meg már azonnal érzem is, hogy pisilni kell. Most. Azonnal. Ez már az inkontinencia. De fura is, mert ez a típusú érzés inkább az időskori inkontinenciára jellemző. Jajj. A tanulástól korán öregszik az ember. Inkább lapozzunk. Áttérek inkább a "gyakori nőgyógyászati betegségek" témakörre, máris érzem, hogy cisztám, miómám, endometriózisom és klimaxos hőhullámaim vannak. Semmi gond, mert a buszon meg látom a mellettem álló nő testtartását, úgyhogy rajta is látom, hogy milyen gerincproblémája és nőgyógyászati betegsége van. Kivetítem a hipochondriát. Hátha akkor kevesebb marad belőle. Mire a metróhoz érek, áttérek inkább a gyakorlatokra, amik viszont enyhülést hozhatnak a betegségekre. Máris jobb. Máris tudom, hogy melyik tünetre milyen gyakorlat kell. Megnyugtató. 

Azt tudom mondani, hogy az összes továbbképzéshez passzol az a két szó, hogy rémisztő és megnyugtató. Rémisztő annak tudatában lenni, hogy mennyi minden elromolhat, mennyi mindent ronthatunk el mi magunk, közben pedig megnyugtató tudni azt, hogy sokat lehet tenni azért, hogy megelőzzük ezeket a betegségeket és hogy akkor sem kell pánikba esni, ha már bekövetkezett a baj. Van megoldás, van kezelési mód és csodálatos azt látni, hogy a megfelelően kiválasztott mozgással (és helyes étkezéssel) milyen sokat tudunk tenni saját magunkért. Hogy ha nem csak várjuk, hogy valami magától megjavuljon, vagy szuggeráljuk magunkat, hogy nelegyenbajnelegyenbaj, hanem tényleg teszünk érte, akkor jobb lesz. Minden jobb lesz. Aztán pedig "eljő egy szép világ, hol a betonházak közt is nő virág" :)