Mozogni jó – és ha tartana már ott a modern technológia, akkor fognék egy időgépet, visszarepíteném magam bő 10 évvel ezelőttre, és ezt az állítást megpróbálnám gyerekkori önmagam fejébe verni jó alaposan.

Karrieremet kövér kisgyerekként kezdtem, és mint ahogy ilyenkor szokás, gyűlölettel kevert megvetéssel tekintettem általános iskolai testnevelés-tanáraimra. A „tesis napokon” már reggel óta  erős gyomorgörccsel küzdöttem, és nyilvánvalóan nem ért túl sok sikerélmény. Alsó tagozatban Éva néni mindent megtett, hogy azért ne szenvedjek egy életre maradandó károsodásokat, már úgy értem, lelkileg, és a jegy kialakításakor figyelembe vette, hogy alapvetően azért igyekeztem, ha nem is manifesztálódott ez az igyekezet különösebb sportteljesítményben. Aztán jött András bácsi, a keménykötésű katona-kiképző, akit minden határon túl utáltam, pedig utólag visszatekintve sokat tett értem és a lényegében nem létező önbecsülésemért. Azt például képtelen vagyok elfelejteni, amikor róttuk a köröket a suli körül derekasan, én meg nagyon le akartam futni a kiadott távot. A végére tulajdonképpen már levegőt alig kaptam, brutálisan szúrt az oldalam, de beértem a célba – ekkor András bácsi azt mondta, hogy egy hős vagyok. Akkor, abban a pillanatban minimum a világ tetején éreztem magam, ha nem feljebb.

Megtanultam túlélni és megtanultam küzdeni, totálisan akaratom ellenére.

Eljött a középiskola, második év talán, mikor elkezdtem táncra járni – az első olyan alkalom volt ez, amikor szabad akaratomból mentem mozogni, és még élveztem is. Egy-egy jól sikerült lépéskombináció vagy akár fellépés után pedig végre kaphattam egy képet a sikerélményről is.

Hogy, hogy nem, az akkori legjobb barátnőm az érettségi évében már nem győzött hüledezni, hogy „atyaég, Juci, mennyit tornázol” - nos, maradjunk annyiban, hogy a középiskolát nem ugyanolyan fittséggel zártam, mint amilyennel kezdtem.

Egyetemre Budapestre kerültem vidékről, a világ hirtelen nyílt, tágult és nőtt az entrópiája :-) A költözésnek (és nemmellesleg Noéminek) egy nagy szerelmet köszönhetek, kettlebellnek hívják. Ezek a fura, füles vasgolyók befészkelték magukat a szívembe és a napirendembe, és nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben távozni szeretnének. Csoportban kezdtem el, és tulajdonképp minden órán volt valami, ami egy hatalmas endorfinlökettel nyomta meg az agyamat, éreztem, hogy fejlődöm, és úgy jártam edzeni, mint egy mániákus :-D A csapat pedig egy külön pluszt adott, ugyanis a mozgásforma jellegéből adódóan elhivatott, kemény emberekkel voltam összezárva, ami nem kis motiváció. Főleg férfiakkal – majdnem olyan érzés volt, mint anno általánosban, csak azzal az aprócska különbséggel, hogy ennek minden percét imádtam.

Persze sokszor megkaptam, hogy „gyúrok”, meg hogy „ez nem női sport”, ám ez alapvetően rendben van, mert tényleg NDK-s úszónő lett belőlem (vagyis inkább nem).

Elég őszinte dolog ez a vasgolyó-lóbálás, nem nagyon ad teret a sumákolásnak, az ember vagy elbír egy súllyal és gyakorlattal, vagy nem – a határok feszegetése és a kemény munka nem ekvivalens a hősködéssel. A vas nem hazudik, mondják a nagytudású emberek :-) Ezt az alapmentalitást igyekeztem, igyekszem az edzéseimen kívüli életemben (olyan is van?) is alkalmazni.

Meggyőződésem egyébként, hogy az emberekről már messziről süt, hogy sportolnak-e vagy nem – óvatlanul össze lehet szedegetni egy olyan tartást, mozgást és (ej de divatos szóval élve) kisugárzást, amin meglátszik. Ami engem illet, némi önbizalmat például egész biztosan összekapargattam. Az, hogy a baljós kezdetek után lényegében a véremmé vált az edzés, hogy rendszeresen dolgozom 12-16 kilós súlyokkal, de lendítettem már 32-est is, nos, ezek alapjaiban rengették meg az addig uralkodó kövérkisgyerek-önképemet.

Habár manapság itthon edzem, az a helyzet, hogy nem tudnám abbahagyni. Egyedül vagy csoportban, az majdhogynem mindegy. Vannak persze periódusok, amikor nem a legoptimálisabban jön ki a lépés, kevés az idő, lankad a motiváció, ám ezek hamar elmúlnak. Már nem kínszenvedést jelent, hanem fejlődési lehetőséget, kikapcsolódást, feszültséglevezetést, önbizalom-tuningot és esetenként szociális interakciót. Sőt, új célokat – ez az egyik oka, hogy bölcsészből végül biomérnök-palántává avanzsáltam, mivel azt gondolom, az emberi szervezet olyan elképesztő, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne ismerjem jobban, az építőkövektől kezdve és egyáltalán.

Úgy látom, ideje törölgetni a pátoszt meg a kifröccsent közhelycseppeket a billentyűzetemről, és illedelmesen megköszönni a lehetőséget, hogy írhattam :-)

Ó, csak egy gondolat még - most nézzen meg, András bácsi, a végén csak sportembert nevelt belőlem!